Kúria
Joggyakorlat elemző csoport
Dr. Vezekényi Ursula
részére
Tisztelt Bírónő!
Köszönettel vettem az egyesületünk részére megküldött munkaanyagot, amelyre nézve észrevételeinket az alábbiakban fejtjük ki.
Elöljáróban megjegyezzük, hogy nagyra értékeljük azt a gesztust, hogy a munkaanyagot véleményezésre megküldték a civil szféra képviselői részére is. A munkaanyag egészét előre mutató, komoly jogi munkának tartjuk, amely nagyban segítheti az ítélkezési gyakorlatot, amely a politika működésképtelensége miatt szembesül egyre nagyobb számban ezzel a társadalmi katasztrófával. Az anyagból éppen ezért egy bizonyos fokú félelem is kiérezhető, hisz most a társadalom bírósági alrendszerének kell a döntés felelősséget elhárító, (pénzügyi szempontból nyilvánvalóan „fogvatartott” helyzetben lévő) jogalkotó helyett alapvető társadalmi viszonyok tekintetében megoldást keresnie és mutatnia, aminek a következményei évtizedekre meghatározzák létünket. Éppen az össztársadalmi szinten sorsdöntő jelentőségű következmények miatt az alábbiakban igyekszünk szájkosár nélkül kifejteni álláspontunkat
Általános észrevételek
A bíróságok jelenleg nem vizsgálják azt, hogy a felek ( hitelező és adós) között valójában milyen jogviszony jött létre, a szerződés címe alapján elhiszik, hogy a felek szerződése kölcsönszerződés. A Ptk. pedig a hitel- és a kölcsönügyleteket megkülönbözteti egymástól, hisz más a főszolgáltatás a két esetben eltér:
522. § (1) Bankhitelszerződéssel a pénzintézet arra vállal kötelezettséget, hogy jutalék ellenében meghatározott hitelkeretet tart a másik szerződő fél rendelkezésére, és a keret terhére - a szerződésben meghatározott feltételek megléte esetén - kölcsönszerződést köt, vagy egyéb hitelműveletet végez.
523. § (1) Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.
A bírói gyakorlat a hitelt és a kölcsönt tehát egymás szinonímáinak tekinti, és nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a szerződések java része esetén csupán hitelkeret-szerződés jön létre, és annak alapján nem születik kölcsönszerződés, így ennek konzekvenciáit sem vonja le. Az ennek vizsgálatára vonatkozó kötelezettséggel mindenképpen célszerű volna kiegészíteni a munkaanyag végeleges változatát.
A bíróságok a paradigma foglyaként elhiszik, hogy a felek szerződése kölcsönszerződés. Ezzel szemben egy alapos jogértelmezésen alapuló vizsgálat kimutathatná, hogy a szerződés valójában egy olyan tőzsdei devizacsere-ügyletet hoz létre, amelyben a szerződés tárgya egy összetett befektetési termék volt, amely több befektetési eszközt is magában foglalt: forward ügyletet , devizacsere-ügyletet és az árfolyam-különbözet megfizetésére szóló megállapodást . Ezeket a befektetési eszközöket a bankoknak a befektetési szolgáltatás törvényi szabályai szerint, azaz a 2001. évi CXX. tv. szerint kellett volna értékesíteniük, mely kötelezettségeiknek egyszerűen nem tettek eleget, az állam, és a pénzügyi felügyelet asszisztenciájával, és a mérgező pénzügyi termék jogalkotásban megnyilvánuló utólagos jóváhagyásával. Ha eddig el mernének menni a bíróságok, akkor bizony egészen más irányt venne a Kúria jogegységesítő munkája is. E tekintetben azonban erős kétségeink vannak, azaz a bíróságok a felszínen maradnak, és nem lesznek hajlandóak a valós jogviszonyok tartalmi elemei alapján megállapítani azok tényleges jogi jellemzőit, és az ennek megfelelő jogkövetkeztetéseket sem fogják levonni, mert ez a paradigma kereteit feszegetné, a királyról kiderülne, hogy bizony meztelen, az egész bankrendszerünk esett a világ bankrendszerét is megfertőző csapdába, a nagyobb nyereség oltárán feláldozták a bankrendszerbe vetett eddigi közbizalmat. A probléma az, hogy ez a bíróságokba vetett közbizalmat is hasonló módon erodálni fogja. ( ld. http://creditdrtothemese.5mp.eu/web.php?a=creditdrtothemese&o=G2LhHl8wAa)
Az egyoldalú szerződésmódosítás joga a bankrendszer egésze számára nem az értékegyensúly fenntartását, hanem többlet-nyereség kitermelését tette lehetővé, elég ehhez a bankok éves mérlegeit megvizsgálni. A bankok a Ft-alapon rendelkezésükre álló forrásokat napi treasury- ügyletekkel, swap tranzakciókkal néhány órára virtuális CHF devizára váltották, így teremtve meg a deviza alapú hitelezés forrásait. Ez olyan „eredendő bűn“, amelyet sem a jogalkotó, sem a jogalkalmazó nam hajlandó észrevenni, bár elbotlik benne, és ami az egész hitelezés alapjait, jogszerűségét rendíti meg. Ez persze megint csak nem bírói feladat volna, hanem a jogalkotónak, a kormánynak kellene ezt észlelnie, de nem teszi, hisz nehéz azokat a bankokat móresre ( azaz tisztességes, az otthon megszokottal azonos bánásmódra) tanítani, amelyek az állam legnagyobb finanszírozói.
Az anyag legfőbb problémája így sajnos az, hogy a helyzetet nem megfelelő alapossággal elemzi, mert el nem kötelezett pénzügyi jogi szakemberek bevonása nélkül készült, a bankszektor által megvezetett elemzése révén szükségszerűen felületes jogi konklúzióra jut, így nem oki, hanem csak tüneti, és arra nézve is alkalmatlan kezelésre nyújt módot.
Vajon mi egy jogrendszer fő feladata? Ha nem a társadalom hosszú távú működőképességének a szabályzása, akkor sajnos ezt mi alapvetően félreértjük. Ha a jogrend lehetővé teszi azt, hogy akár milliók kerüljenek az utcára, és váljanak akár életük végéig, még lakásuk elvesztése után is adósrabszolgává, akkor az a jogrend szerintünk nem lehet tisztességes. Ha a „pacta sunt servanda „ elv felülírja a társadalom egyötödének létérdekeit, ha a nyilvánvaló uzsoraérdekek érvényesülhetnek ennek alapján, a „tetszett volna nem tovább nyújtózni, mint a takaró ér”, „ nem kellett volna felelőtlenül túlfogyasztani”, „ még mindig jobban jártak, mint a forinthitelesek” szintű demagóg érvek szintjén maradó érvelés érvényesül a jogalkalmazásban is, akkor az egy mechanikusan, jogpozitivista módon jogot alkalmazó, a nagyobb összefüggéseket figyelmen kívül hagyó jogszolgáltatást (nem igazságszolgáltatást!) jelent, és egy olyan társadalmat, amely megérdemli a széthullást.
Sajnos most – más fórum híján- olyan jelenségeket is kénytelenek vagyunk felhozni, amelyek nem közvetlenül kapcsolódnak a munkaanyaghoz. Ilyen például az illetéktörvény 2011 novemberi módosítása, amelynek mintha az lett volna az elsődleges célja, hogy elrettentse a perléstől a devizahitelezés áldozatait: az illetékmaximum 1.500.000 Ft-ra emelése, és az idézés kibocsátása nélküli elutasítás esetén fizetendő 10% illeték bevezetése e cél elérése érdekében nagyon hatékony eszközöknek bizonyultak. Hasonló érdekesség, hogy egyes bírák az illetékalap megállapítása esetén adóstársanként hívják fel a pertársaságban lévő felpereseket a maximális illeték lerovására, és bizony a végzés fellebbezés illetéke is olyan mérvű, hogy az adós, ha nem kap illetékfeljegyzési jogot vagy költségmentességet, bizony esélytelen a per folytatására. Vannak ellenpéldák is, de ezen a téren is időszerű lenne egységesíteni a jogalkalmazást. A legtöbbet persze a jogalkotó tehetné, mondjuk tárgyi illetékfeljegyzési jogot megállapítva e perekre, de e tekintetben már nincsenek illúzióink.
Nincs joggyakorlat a Ptk 239.A.§. alapján előterjesztett anyagi jogi megállapítási kereset esetén a pertárgy értékének meghatározására sem – bármilyen logikus lenne is, hogy a meg nem határozható pertárgyértékből induljunk ki, tekintettel a jogkövetkezmények levonására vonatkozó petitum hiányára, a bíróságok sok esetben a kölcsönszerződésben szereplő Ft-összeget tekintik a pertárgy értékének.
Gyakorló ügyvédként működő szakértőink nap mint nap szembesülnek az ítélkezési gyakorlat e téren megnyilvánuló visszásságaival. A bírák igyekeznek megszűrni az ügyeket már az indulásnál, hisz előszeretettel alkalmazzák az idézés kibocsátása nélküli elutasítás lehetőségét. Az, hogy egy bíró mit tekint határozott és egyértelmű kereseti kérelemnek, az bizony alapvetően szubjektív megítélés eredménye. Tapasztalataink szerint az a kereset, amelyet az egyik bíró tárgyalásra alkalmasnak tekint, és kitűzi a tárgyalást, az a másiknál idézés kibocsátása nélkül elutasításra kerül. (Vannak rettegett nevek, akikhez deviza alapúnak mondott kölcsönszerződéssel összefüggő ügyben kerülni maga a balsors kihívása.) A már megindult perekben a bíróságok a döntést igyekeznek elodázni, hogy ne kelljen az úttörő szerepet felvállalni ezekben az ügyekben – ez különösen érezhető most, a munkaanyag közzététele kapcsán.
Az sem tett jót az elfogulatlan ítélkezésnek, hogy a Bankszövetség oktatást tartott a bírák részére a nyár folyamán. Úgy véljük, ha valaki a terület szakemberitől a természeti törvényekkel azonos következetességgel, illetve megkérdőjelezhetetlenséggel hatónak beállított bank ügyletek, konstrukciók lényegéről kap felvilágosítást, az - minden jó szándék ellenére a fennálló paradigma apoteózisát kapja csupán, aminek alapján ezzel a paradigmával konform módon lesz csak képes az egyes ügyeket látni, ami megfosztja attól a lehetőségtől, hogy alapkérdéseket tegyen kérdésessé, ezáltal a probléma gyökerét legyen képes megtalálni. Ez bizony a bírói függetlenség elve elleni merénylet volt.
A munkaanyag abból a téves feltételezésből indul ki, hogy a deviza alapúnak mondott hitelezés egy bevett, tisztességes banki tevékenység, nem véve tudomást arról , hogy ez az EU-ban ismeretlen jelenség hogyan alakult ki, és milyen okok miatt hódíthatott a gyarmati jellegűnek mondható magyarországi hitelpiacon. ( ld. http://pszlf.com/index.php?option=com_content&view=section&layout=blog&id=5&Itemid=60)
Európai banki gyakorlat, hogy a bankok devizahitelezés esetén árfolyamkockázati biztosítást kötnek. A bankok a kamatemelés esetén hivatkoznak is erre a költségtényezőre. Mivel a bank a szakértő ebben a szerződéses ügyletben, kötelessége lett volna az adósokat arról tájékoztatni, hogy van ilyen banki gyakorlat, hogy árfolyam kockázati biztosítást lehet kötni a kölcsönszerződésekhez. Ezt a tőle elvárhatóság szintjén nem teljesítette, ezért a kockázatokat eleve nem háríthatja át teljes mértékben az ügyfélre.
Új jelenség, hogy a bedőlő kölcsönszerződésekből eredő követeléseket a hitelezők vagy a saját követeléskezelő cégüknek, vagy faktorcégeknek adják el, engedményezési okirattal. Ennek a tartalma üzleti titoknak minősül, így az adós előtt titok marad, milyen összegért ( nyilvánvalóan az eredeti követelés töredékéért) cserélt gazdát a tartozás. A pénzintézetek aztán továbbadják a követeléseket más , de csak kiegészítő pénzügyi tevékenységre jogosult cégeknek, majd azok pedig magánszemélyeknek, akik végül semmilyen pénzügyi tevékenységre nem jogosultak, mégis a perekben CHF-ben követelnek mindent, tőkét, kamatot, kezelési kötséget(!) stb, . Ezen engedményezettekkel kapcsolatosan is szükséges leenne egy oyan iránymutatás, amely a jórekölcs oldaláról közelíti az iylen jellegű etikátlan pénzkeresési technikákat, mert a követelést megszerző magánszemélyek i CHF-ben számolva, megfizethetetlen összegekre tartanak igényt adósaiktól.
A munkaanyag csak a részleges semmisség, azon belül is csak az egyedileg meg nem tárgyalt tisztességtelen kikötésekre fókuszál, holott az esetek igen nagy részében a teljes semmisség kérdése is felmerül.
A munkaanyag nem veszi figyelembe azt a közgazdasági tényt, hogy kb. 4-5 éven belül- a már ismert deviza/HUF árfolyamtrendek, és a hazai jövedelmi trendek ismeretében- nem lesz olyan deviza alapú kölcsönszerződés, amelyik teljesíthető, azaz minden ilyen szerződés lehetetlenülni fog a közgazdasági előjelzések alapján.
***
A munkaanyaghoz fűződő konkrét észrevételeket annak szerkezetéhez igazodva terjesztjük elő.
Ad 1.) Nem érthető, hogy az anyag miért a fogyasztói nem lakás célú hitel- és kölcsönszerződésekre ( fogyasztói kölcsönszerződésekre) korlátozza saját tárgyát? Mennyiben vonatkozik más jogszabályi alap, más jogelvek, más megközelítés a lakáscélú hitel- és kölcsönszerződésekre?
Ahhoz, hogy az egyoldalú szerződésmódosítás joga betölthesse rendeltetését, azaz biztosítsa a szerződés megkötésekor kialakult „ értékegyensúly” fennmaradását ( ezt azért tesszük idézőjelbe, mert meggyőződésünk szerint a kartellként működő banki, és az általuk refinanszírozott pénzügyi vállalkozási szektor, amely ezeket a deviza alapúnak mondott kölcsönöket a nagy nyereség reményében terítette a társadalomban, nem adott esélyt sem a fogyasztó számára az értékegyensúly szerződéskötéskori állapotának kialakítására), az lenne szükséges, hogy legalább a szerződéskötéskori helyzet egyértelműen definiált legyen. Ez sajnos nem mondható el, mivel gyakoriak az olyan kitételek, amelyek szerint Y CHF deviza értékben, de maximum Y Ft-ot ad kölcsön a bank, a folyósításkori árfolyamon. Itt csak három adat ismeretlen: a CHF, a HUF és az árfolyam pontos mértéke. Vajon mitől kölcsönszerződés ez?
Ad 2.) Több helyen is észlelhető, hogy a Hpt. a legtöbb szerződés megkötésekor hatályos (2006-2008 közötti) rendelkezései és a bajok észlelését követő, 2009-től megkezdett módosítások jogi szabályozása összecsúszik, a jelenleg hatályos jogi szabályozást úgy tekintik, mintha az a múltra nézve is igaz lenne. A szerződések semmissége a szerződéskötéskori szabályok alapján eldönthető, a fogyasztó részére kedvező, érdekeit védő elemek csak azok bevezetésétől lehetnek figyelembe vehetőek. A szolgáltatás -ellenszolgáltatás értékegyensúlyának kötelezettségét ( 201.§.(2), 202.§.) felülíró Ptk. 209.§.(5) bekezdése jelenlegi értelmezése szerint ha a fél szerződött, magára vessen, hisz a (kisebb) pénzügyi szolgáltatók között vannak olyanok is, amelyek 18-20 -féle jogcímen is igyekeznek pénzt beszedni az adóstól, a legrafináltabb jogcímeket kreálva, amelyek mögött semmiféle szolgáltatás nem áll, azonban, ha az egyébként másutt hitelképtelen ügyfél itt kölcsönhöz jutott, hitelképességi vizsgálat nélkül, pusztán ingatlanfedezet alapján, akkor az összes mondvacsinált díj és jutalék jár a kölcsönt adónak, mert azt főszolgáltatásnak tekintik a bíróságok. Az ügyfél ugyan az ügylet bedőlése előtt, a megkötéstől ( első teljesítéstől) számított 1 éven belül megtámadhatta volna az ügyletet, de 2007-8-ban, amikor még kedvezőnek tűnt az ügylet, ezt miért tette volna, utána meg már nem volt rá lehetősége.
Sajnálatos, hogy a joggyakorlat ezen az alapon „költségként” fogad el gyakorlatilag mindenféle igazolás nélkül bármilyen , a hitelező által állított elemet, mint pl. „kezelési költség”, amely még a Hpt-ben sem definiált fogalom, és amelynek a devizához való kapcsolata semmivel sem alátámasztott.
ad. 3.) Nagyon jók a felsorolt egyoldalú szerződésmódosításra vonatkozó, tisztességtelen kikötéseknél megfogalmazott elvek, megfelelő pontosítással sokat fognak segíteni az ítélkezés gyakorlatának.
A Hpt. 210. §. (3) bekezdésének idézett szabályozása csak 2010. január 1-től hatályos, így a jogviszony korábbi szakaszára az akkor hatályos szabályozás alkalmazandó, azaz itt is összemosódik a korábbi és a jelenleg hatályos szabályozás egymással, ami nehézségeket okozhat a jogalkalmazásban, ha ez a végleges változatban is így marad.
Ami annak taglalását illeti, hogy a fogyasztónak milyen pontossággal kell tudnia kiszámítani, hogy a meghatározott ok-listában szereplő feltétel változása hogyan hat ki a fizetési kötelezettségére, csak azt kell megjegyezni, hogy perbeli előadásaikban a bankok, és ítéleteiben a Kúria is abból indulnak ki, hogy az árfolyamváltozások hatását hosszú távon a hitelező számára lehetetlen megbecsülni. Ha az elemzői szakapparátussal rendelkező, az árfolyamok változását évtizedekre visszamenően ismerő hitelező erre nem képes, azaz nem tudja extrapolálni a múltbeli adatokat a jövő mégoly kis szegmensére nézve is, akkor ezt milyen alapon várhatjuk el a fogyasztótól? Másik szempont, hogy a végtörlesztés kapcsán a bankok kimutatták, ebből milyen káraik származtak – ekkor már jövőbeni devizaárfolyamokkal is tudtak kalkulálni? Egy könyvvizsgálói iránymutatás a végtörlesztés elszámolásához a következőképp fogalmazott: ” az (1) pontban becsült körre kell meghatározni a potenciális veszteség mértékét , mely a becsült jövőbeni árfolyam és a végtörlesztési árfolyam különbségeként áll elő; a becsült veszteséget a magyar számviteli törvény szerint készített beszámolóban céltartalékként, az IFRS beszámolóban (csoportos kalkuláció alapján előálló) értékvesztésként célszerű beállítani, már a szeptember 30-i évközi beszámolóban (adatszolgáltatásban) is.” (http://www.mkvk.hu/szervezet/tagozatok/ptt/tagozatihirek/felhivas_htlint)
Az árazási elveiket a hitelezők üzleti titoknak tekintik a perek során, így azok megismerésére a velük szerződő fogyasztónak nincs lehetősége. Ehhez képest tökéletesen mindegy , hogy eme megismerhetetlen elveket írásban rögzítették-e, vagy hasraütés-szerűen, az adott helyzethez igazítva alakítják ki. Látható, hogy a PSZÁF árazási elvekre vonatkozó ellenőrzési tevékenysége mennyire volt hatásos a múltban. Az is tény, hogy e szabályozás csak 2010. január 1-től hatályos. Ha nem lesz az árazási elvek bíróság előtti – akár zárt tárgyláson történő- közlésére való kötelezettség, akkor a hitelezők azt tesznek, amit akarnak.
Sok hitelező azzal érvel a perek során, hogy van a szerződésében ok-lista, tehát pusztán ezzel eleget tett kötelezettségének, így elegendő csak hivatkoznia, hogy pl. az oklistában szereplő pénzpiaci turbulenciák az okai a kamatemelésnek. Ha nem fogalmaz a tervezet szájbarágósabban, kiemelve azt, hogy az oklistának tényleges, a szerződésteljesítésre valódi hatással bíró, a hitelező érdekkörén kívül álló, okokat kell tartalmaznia, melyeknek a szerződéskötéskori állapothoz képest jelentős, és negatív elmozdulása szolgálhat(ott) alapul a szerződés egyoldalú módosításához, akkor a minden szerződésmódosítás jogszerűnek fog minősülni.
Ahhoz, hogy az egyoldalú szerződésmódosítás joga valós rendeltetését töltse be, és ne a nyereségesség emelkedését eredményezze, az lenne szükséges, hogy az ok-listában szereplő okok szerződéskötéskori állapota rögzített legyen, ez azonban nem történt meg, így nincs mihez viszonyítani.
Az előzőekben kifejtettek alapján a hosszú lejáratra szerződő adósoknak fogalmuk sem volt arról, hogy a hitelező napi lejáratú devizatőzsdei ügyletekkel fedezi az ügylethez a forrást, és hogy a folyósítás után e devizacsere ügyletek teljes kockázatát úgy viselik, hogy a jövőben a hitelező által megkötendő devizacsere-ügyletek kockázatai is őket terhelik, úgy, hogy arról nincs tudomásuk, nem tudnak az ügyletekből a megfelelő időpontban kiszállni, és nincsenek ismereteik a devizacsere-ügyletek mibenlétéről, gyakorlatáról és kockázatairól sem, azaz nem valósul meg esetükben a Tpt. szerinti befektetővédelem.
Ad 4.) Egyetértünk.
Ad 5.) Tipikus, hogy a szerződésekben az oklista rendkívül elnagyolt, gyakorlatilag gumifogalom. Ez most utólag kísérlik meg a hitelezők konkretizálni. Azt is meg kell jegyzeni, hogy az egyoldalú szerződésmódosítás joga ebben a formájában igazi hungarikum, másutt a fogyasztó nem ilyen mértékben kiszolgáltatott a bank felé.
Ad 6.) Visszatérő probléma, hogy az adós az illetékszabályok változása miatt nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy a szerződés teljes semmisségére hivatkozzék, bár az valamely, pl. a Hpt. 213.§. (1) bekezdésében meghatározott, a szerződéskötéskor hatályban lévő kötelező tartalmi feltétel hiánya miatt számára egyértelműnek tűnik. Ebben az esetben, ha csupán a Ptk. 209.A.§-a alapján részleges semmisség iránt indít pert, hogy a meg nem határozható perérték alapján legyen számítható az illeték, nem hivatkozhat az esetleg ordítóan fennálló semmisségi okra, a bíróság pedig bizony petitum hiányában azt nem fogja vizsgálni. Álláspontunk szerint a bíróság feladatává kell tenni a szerződés szerződéskötéskor érvényben lévő szövegű Hpt. 213. §-nak való megfelelését, azaz nem csak az általános szerződési feltétel érvénytelenségének, de az egész szerződés érvénytelenségének hivatalbóli észlelését is a bíróságok feladatává kell tenni. A bíróságnak nem csak a nem alkalmazott, vagy a már nem hatályos általános szerződési feltétel érvényességét, de a szerződés tartama alatt az aktuálisan érvényes jogszabályoknak való megfelelést is vizsgálnia kell.
Ad 7.) Egyetértünk.
Ad 8.) Egyetértünk.
Kérjük a munkaanyag fentiek alapján történő módosítását. Kérjük, hogy a november közepén e tárgykörben tartandó konferenciás egyesületünk szakértői számára részvételi lehetőséget biztosítani szíveskedjenek.
Budapest, 2012. október 14.
Tisztelettel:
Pénzügyi Szervezetek Lakossági Figyelője ( PSZLF)
dr. Madari Tibor
elnök
1027 Budapest, Frankel Leó u. 5. mf.2.
Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd.
